Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A finn télapó Csuka András, www.prherald.hu, 2006. november 16. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat mi közép-európaiak, mert a finnek december 6-án a függetlenség kivívását ünneplik. Így aztán Télapónak is lehetõsége nyílik egy kis kiruccanásra, az ajándékok szétosztására. A szakállas öreg és a rénszarvas szán képe rendszeresen visszaköszön karácsonyi képeslapokon, csokoládéfigurák formájában, idõnként pedig már a pesti utcákon is felbukkan, egy kicsit háttérbe szorítva Jézuskát. Az üzlet tehát megy, Télapó itt van, Télapó ott van. Egy idõben mindenhol. Kicsinyek, felnõttek egyaránt boldogok. A télapóság csak látszólag könnyû falat. A felszín alatt rejlõ hatalmas munkát, a felkészülés terhét, a felelõsséget kevesen látják. Timo Pakkanen (= zimankó; véletlen, de stílszerû) hivatásos Télapóként járja a világot. Feladata nem csak a kívánságok teljesítése, ezenkívül, – Finnország legismertebb lakójaként –, az országról alkotott kép kialakításában is szerepet játszik. Bár ebben az idõszakban nagyon elfoglalt, a PR Herald-nak mégis sikerült rövid telefon-interjút készíteni vele. PR Herald: Hogyan lesz, lehet valakibõl hivatásos Télapó? Timo Pakkanen: Az egész dolog húsz évvel ezelõtt kezdõdött. Zsebpénz-keresési szándékkal egyik karácsonykor elvállaltam egy nagyáruházban a Télapó szerepet. Megtetszett a dolog, és következõ évben megint magamra öltöttem a piros köntöst. Mára pedig már az egész világon szívesen látott vendég vagyok. PRH: Ez azt jelenti, hogy sokat utazik, elfoglalt. Mely országok szerepelnek az idei programban? TP: Az idei karácsony nagyon zsúfolt lesz, hiszen elõször Ciprusra várnak, onnan pedig utazom tovább Bangkokba és Taiwanra. Ez néha bizony fárasztó, de egyáltalán nem bánom. A Télapóság az a szerep, amiben jól érzem magam. Gondolja csak el, milyen érzés elsõ élõ Télapónak lenni Taiwanon. PRH: Ez gondolom, komoly felkészülést igényel, hiszen a felelõsség hatalmas: Ön nem csak Télapó, hanem Finnország utazó nagykövete is. Milyen (vagyis inkább melyik) Finnország van a zsákjában? TP: Valóban, az ajándékosztáson, a mûsoron kívül a másik feladatom a finnekrõl alkotott kép gazdagítása, és néha sajnos helyesbítése is. A Télapó szerepe szerencsés ebben a témában, ugyanis úgy tudok beszélni magunkról, mint kívülálló, hiszen a Télapó nem finn, és persze a gyerekek áhítattal figyelnek rá. De nem csak a kicsinyek közül kerül ki a hallgatóság. A hivatalos program után a vendéglátók mindig szerveznek valamilyen rendezvényt, ahol sok és sokféle ember megfordul. Ezeken a beszélgetéseken természetesen olyan képet próbálok alkotni Finnországról, amely igazi érdeklõdést kelt a partnerekben. Rengeteg kérdésre kell válaszolnom, és némelyikük bizony pironkodásra késztet. Még szerencse, hogy a szakáll elrejti zavaromat. PRH: Mondana néhány példát? TP: Felnõtt vendéglátóim például sokszor rákérdeznek: valóban iszákos nép-e a finn? Ez egy komoly téma, nem lehet tréfával elütni, mert nem ezt várják. A vége rendszerint egy kiadós beszélgetés, amely során a házigazdák is egy kicsit kitárulkoznak. Sajnos nem vagyok társadalomkutató, sem antropológus. Gazdag forrást szalasztok így el. Egy másik rendszeresen felmerülõ téma a szauna, amely számunkra a hagyományos tisztálkodó, elmélkedõ „szentélyt” jelenti, míg más népek inkább a sportolással, a kikapcsolódással asszociálják. Annak ellenére, hogy beszélgetéseink a hagyományos, már-már sztereotipikus témákat érintik, úgy gondolom, hogy nagyon hasznosak. Nem csak abból a szempontból, hogy a világ többet megtud rólunk, hanem mi magunk is sokat tanulhatunk, okulhatunk. PRH: A Télapó-nagykövet szerepet világosan látom. Hogyan mûködik ez visszafelé, amikor a hallottakat a hazai „közönséggel” kell megosztani? TP: Minden külföldi utam után elkészítek egy félhivatalos jelentést – csúnyán hangzik, ugye? – amelyet értékelnek a turné szervezõi, és továbbítanak a médiának. Rendszeres vendége vagyok a Radiomafia „Vízkereszt” címû mûsorának, amely a karácsony és az Újév tapasztalatait összegezi laza beszélgetéseken, történeteken keresztül. Ezenkívül tervezem egy könyv kiadását, amelyben az elmúlt tíz év élményeit gyûjtöm csokorba. PRH: Nem bánja, hogy míg mások ünnepelnek, addig Önnek dolgoznia kell, s hogy nem élheti át a karácsony hangulatát? TP: Ez egyáltalán nem így van. Voltaképpen már szeptemberben a karácsony varázsában élek, mert a felkészülés – amely februárban kezdõdik – ekkorra ér végsõ stádiumába. Így aztán még szerencsésebb helyzetben vagyok, mint a többiek. Az én karácsonyom legalább négy hónapig tart. PRH: Ilyenkor, december közepe felé egyre több rénszarvas-fogat, Télapó és krampusz tûnik fel országszerte. Úgy tûnik, nem is olyan rossz üzlet az ajándékozás. Hány hivatásos Télapó dolgozik Finnországban? TP: Természetesen csak egy Télapó van...! Az igazat megvallva nem tudom, hányan vagyunk, úgy gondolom néhány százan. Külföldre azonban csak az igazán kiválóak mehetnek. Nem mindegy, ki és hogyan képviseli az országot. A szakmai ismereteket az úgynevezett Télapó-fõiskolán lehet elsajátítani, amely pillanatnyilag Jyväskylä-ben van. Ez két hónapos kurzus, ahol a résztvevõk felkészülnek Télapó-történelembõl, öltözködési ismeretekbõl – a szakáll, a köntös, a csizma mind olyan darab, amely figyelmet követel –, tanúságot tesznek nyelvtudásukról, hiszen legalább két idegen nyelvet kell tárgyalóképes szinten ismerniük. A dolog tehát komoly, és nem ad életre szóló jogosítványt, az engedély két évre szól. Még így is sokszoros a túljelentkezés. A Télapó-imázs ápolása számunkra fontos, mert vannak helyek, ahol csak emiatt tudják, hol is van Finnország és Korvatunturi (Ful-hegy). Személy szerint pedig nem szimpatizálok azokkal az utcai Télapókkal, akik a mítoszt semmibe véve pusztán elvégzendõ munkának tekintik a dolgot. Számomra ez igenis hivatás. PRH: Hogyan született ez az imázs? Timo Pakkanen: A dolog 1927-ben kezdõdött. A Télapót – mondhatnám engem is – egy Markus bácsi nevû rádiós személyiség találta ki. Mûsoraiban azzal próbálta meg leszoktatni a gyerekeket a csínytevésrõl, hogy egy Joulupukki (Télapó) nevû szakállas öregember, aki a karácsonyi ajándékokat hozza, csak akkor hallgatja meg kívánságukat (a hegy fülén keresztül), ha jól viselkednek. A gyökerek egyébként régi korok pogány hagyományai: az év legrövidebb napjai decemberben vannak, amikor a pogány népek hatalmas szertartásokkal, ünnepléssel próbálták a gonosz szellemeket távol tartani. Finnországban a sötétség szellemei kecskebõrt és szarvat hordtak, ajándékot inkább követeltek semmint adtak, és cserébe nem okoztak károkat. A kereszténység terjedésével pedig a hagyomány fokozatosan megszelídült. Csuka András A finn télapó, www.prherald.hu, 2006. november 16.